Az önismeret fontos. Önreflexió nélkül nehéz fejlődni, tisztán látni, jó döntéseket hozni. De van egy pont, amikor ez a befelé figyelés túl sok lesz. Túl gyakori. Túl mélyre megy. Nem gyógyít, hanem kimerít. Nem felszabadít, hanem bezár.
Hogyan tudod leállítani amikor már túl sokat agyalsz magadon?
Nekem is voltak ilyen időszakaim. Az életem során rengetegszer belecsúsztam abba, hogy túlagyaltam a saját belső világomat. Jó vagyok, nem vagyok jó? Elég vagyok? Miért mondtam ezt vagy azt? Vajon jól reagáltam? Ezek a kérdések sokszor nemhogy nem segítettek, de méginkább akadályoztak is – visszatartottak attól, hogy bátran cselekedjek, vagy egyszerűen csak jelen legyek.
És ezt nemcsak fejben éreztem, hanem a testem is jelezte.
Feszül a nyakad, összeugrik a gyomrod, nehezebb levegőt venni. Nem tudsz rendesen aludni, esetleg már szédülsz is. Néha olyan, mintha „nem lennél a testedben”. Furcsa tünetek jelennek meg, amikre nincs igazi magyarázat, de valóságosnak tűnnek. A gondolatspirálok lassan átszivárognak a testbe, és elkezded viselni őket. Ezt hívják szomatizációnak – amikor a feldolgozatlan, túlpörgetett belső folyamatok fizikai tünetek formájában jelennek meg.
Ismerős az érzés, amikor egy ártatlan mondatod vagy döntésed újra és újra lejátszódik benned, mintha nem tudnád elengedni? Vagy amikor órákig azon gondolkozol, hogy „Vajon miért érzem ezt?”, „Jó ember vagyok-e?”, „Mi a baj velem, hogy ezt gondolom?” – és egyre csak mélyebbre mész, de nem jutsz előre?
Ez a túlzott introspekció. És nem segít.
A túl sok befelé figyelés nem önismeret – hanem csapda
Sőt: kimerít, szorongást szül, és elvisz a jelenből.
Ahelyett, hogy tisztábban látnál, egyre zavarosabbá válik minden. Minél többet gondolkodsz, annál kevésbé érzed magad közelebb a megoldáshoz. Mintha egy sötét szobában próbálnál rendet rakni zseblámpával – minden egyes mozdulattal újabb árnyékokat vetsz, újabb zugokat világítasz meg, és nem tudod, mikor lesz „elég”.
Kívülről talán úgy tűnik, hogy az önismereteden dolgozol. De belül ez már nem keresés, hanem körbe-körbe járás. A gondolatok nem visznek előre, csak felőrölnek, mint egy elromlott kávédaráló.
És közben kimaradsz a valóságból. Az „itt és most”-ból. Nem vagy ott a beszélgetésben, az ölelésben, az ételben, a csendben – csak benn vagy a fejedben. Ahol minden kérdés újabb kérdést szül, minden érzés mögött újabb magyarázatot keresel.
De néha nincs magyarázat. Néha egyszerűen csak fáradt vagy, vagy bizonytalan, vagy csalódtál. És ez nem igényel elemzést. Csak emberséget.
Hogyan lehet visszavenni ebből, anélkül hogy lemondanánk az önismeretről?
Íme néhány bevált ötlet:
1. Figyelj kifelé – kapcsolódj a külvilághoz!
Az évek során megtanultam, hogy ezekből a belső spirálokból ki lehet jönni – és nekem tényleg sokat segítettek azok az egyszerű, de tudatos gyakorlatok, amikről itt is írok. Nem mindig oldanak meg mindent egy csapásra, de segítenek visszatalálni a testemhez, a valósághoz, a kapcsolataimhoz. És újra érezni, hogy jelen vagyok.
Próbáld ki például:
- Most megfigyelem, ahogy a fény átszűrődik a függönyön.
- Csak hallgatom a körülöttem lévő hangokat, nem gondolkodom rajtuk.
- Megfigyelem, milyen a másik testbeszéde, arckifejezése, amikor beszél hozzám.
Ez nem „elmenekülés” a problémák elől, hanem visszatalálás a jelenhez. Ahol egyébként akár hiszed, akár nem, mindig történik valami.
2. Adj időkeretet a befelé figyelésnek!
Nem kell száműzni az önreflexiót, csak tedd időkeretbe. Például: minden este 15 perc, amikor végiggondolhatod, mi történt benned aznap. Írhatsz, imádkozhatsz, elmélkedhetsz – de tudatosan lezárod, amikor letelik az idő.
Ez megtanít arra, hogy ne hagyd, hogy a gondolataid irányítsanak téged – hanem te irányítsd őket.
3. Mozgasd meg a tested!
Nálam ez az egyik legerősebb segítség. Amikor érzem, hogy túlpörög a belső világom, gyakran egyszerűen csak elindulok sétálni. Figyelem, hogyan süt a nap, hogyan hajlik meg egy ág, milyen hangokat hallok. Nem elemzem – csak hagyom, hogy a külvilág „lehorgonyozzon”. Ezek az apró jelen-pillanatok segítenek kiszakadni a fejemből, és visszatérni a valóságba.
A mozgás segít:
- kimozdulni a gondolati spirálból,
- feszültséget levezetni,
- újra „belakni” a tested, nem csak a fejedben élni.
4. Kérdezd meg magadtól: „Hasznos most ez az agyalás?”
Ez egy egyszerű, de erőteljes kérdés. Amikor észreveszed, hogy megint egy belső körön pörögsz, állj meg, és kérdezd meg:
„Segít most ez nekem? Vagy csak fáraszt?”
Ha a válasz az, hogy „csak pörget”, akkor tudatosan választhatsz mást. Visszaveheted a kontrollt.
5. Fordulj mások felé!
A túlzott introspekció önmagunkba szippant és végtelen spirálként tekereg az életed megélése helyett. Néha a legjobb, amit tehetsz: figyelj másra! Küldj egy bátorító üzenetet. Segíts valakinek egy apró dologban. Hallgasd meg, érdeklődj iránta!
Ez nemcsak neki tesz jót – téged is kiemel abból a szűk belső térből, ahol minden gondolat rólad szól.
Az egészséges önreflexió fontos. De ha azt érzed, hogy túl sokat vagy a fejedben, ha már nem segít, csak aggaszt – akkor ideje tudatosan lelassítani. A befelé figyelés helyett kapcsolódj újra a jelenhez, a testedhez, a külvilághoz és más emberekhez!
Nekem gyakorta segít a jó társaság – egy beszélgetés, egy közös séta vagy csak a csendes jelenlét másokkal – gyakran sokkal többet ad, mint gondolnánk. Nem kell mindig megérteni mindent. Néha elég csak lenni. Lassan, emberként, együtt.
Az önismeret nem verseny. Néha épp azzal fejlődünk a legtöbbet, ha elengedjük az elemzést, és egyszerűen csak jelen vagyunk.
