Mellékszereplő vagyok a saját filmemben.
A futár, aki rájött: mégis ő írja a saját történetét
Amikor Tamás először belépett a coaching ülésünkre, egy szóval írta le magát: „mellékszereplő”. Úgy érezte, mintha mások filmjében statisztálna. Az életét nem ő írja, csak sodródik egy olyan forgatókönyv szerint, amit nem is lát. Kiégés, kilátástalanság és érzelmi szürkeség jellemezte a hétköznapjait.
Az első mondatai között ott volt az a mondat, amit coachként már messziről ismerünk: „minden nap ugyanolyan”. A világ nem tűnik barátságosnak, az élet csak megtörténik vele. Tamás foglalkozását tekintve kerékpáros futár, aki reggeltől estig járja a várost, csomagokat szállít, embereket lát, de valójában nem kapcsolódik senkihez. Úgy fogalmazott:
„Csomagokat adok át, de engem nem vesz át senki.”
Ez egy nagyon erős coaching ülés volt, ami azóta is velem maradt. Nem azért, mert valami drámai áttörés történt volna. Nem volt sem könnyekkel kísért felismerés, sem hangos aha-pillanat. Hanem épp azért volt különleges, mert olyan finoman mozdult a kliensben valami, már-már szinte észrevétlenül. De megtörtént. És néha ez a legtöbb, amit egy ülés adhat.
Az ülés első felében a cél nem az volt, hogy megmondjuk, merre tartson, vagy mit csináljon másképp. Nem tanácsadás zajlott, hanem egy érzelmi-tapasztalati feltérképezés. Hol van most? Mit él meg? Mit jelent számára a boldogság?
Figyelem és szépség
Ahogy haladtunk előre a coaching ülés során, a beszélgetés lassan rétegeket kezdett lefejteni. Kezdetben Tamás cinikus volt, ironikus, távolságtartó, de mégis ott volt mögötte valami finom törékenység. És amikor eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy figyelni kezdett – hirtelen elkezdett máshogy látni. Nemcsak arra figyelt, amit kérdeztem, hanem a saját gondolataira. Arra, ahogy gondolkodik. Ez az a pont, ahol sok ügyfélnél elindul egy mélyebb belső mozgás.
Itt ki is derült, hogy Tamás – a kiégés, a fásultság ellenére – naponta észrevesz apró szépségeket a munkája során. Elmesélte, hogy reggel, amikor még alig van élet a városban, meglátja amikor a napfény megcsillan egy kirakat üvegén; észreveszi egy ismeretlen mosolyát az ajtóban. Érzi a testének ritmusát, ahogy a biciklin mozdul. Ezek neki sokat számítanak. Egy pillanatra el is felejtette, hogy minden nap egyforma. „Minden nap más” – mondta végül. Ez egy erős fordulópont volt az ülésünk során.
Ez az én filmem, nem másé
A beszélgetés során megjelent egy metafora: az élet mint film. Tamás azt mondta, úgy érzi, kiírták ebből a filmből. Úgy érzi, hogy legfeljebb egy néma jelenetben statisztál, miközben mások viszik a sztorit.
És itt történt meg az újabb fordulat. Mert amikor azt kérdeztem: Kinek a filmje ez?
…Tamás hosszan hallgatott. Majd ennyit mondott:
Talán az enyém. Vagy… az kellene, hogy legyen.
Ez a mondat az ülés kulcsa volt. A felismerés, hogy a saját élet narratívája újraírható – nem külső elvárások mentén, hanem belső mozdulatból kiindulva, és ez volt az a pont, ahol egy új kérdés született:
Mi lenne, ha ez a film tényleg a tiéd lenne? – innen pedig elindult egy új gondolatmenet. Tamás elkezdett arról beszélni, hogyan képzeli el a saját történetét, ha ő írhatja újra. Milyen lenne az a jelenet, ahol nem csak elsétál a kamera előtt, hanem meg is szólal. Meg is mozdul. Ott is marad.
Kapcsolódni, jelen lenni
A beszélgetés második felében Tamás megfogalmazott valamit, amit sokáig nem mert: egy vágyat. Egy szép hivatás-képet. Olyan élet derengett fel előtte, ahol emberekkel lehet, írhat, meghallgathat, jelen lehet. Nem megváltani akar, csak jelen lenni azoknak, akiknek még senki nem volt igazán jelen.
Talán mentálhigiénés szakemberként. Talán coachként. Talán íróként. Talán mindegyik egy kicsit. A lényeg: kapcsolódni.
Az ülés végén kapott tőlem egy egyszerű házi feladatot: arra kértem, hogy figyelje meg a hétköznapjai apró szépségeit, és jegyezze is le őket. Egy érzést. Egy színt. Egy fényt. Egy mozdulatot. Bármit, ami megfogja őt a hétköznapban. Nem az a cél, hogy feltétlen pozitív legyen – hanem hogy legyen jelen. Legyen nyitva. És adjon magának teret a meglátott szépségre. Mert a főszereplő nem az, aki a legtöbbet beszél, vagy akit legtöbbször mutatnak. A főszereplő az, aki ott van. Teljesen.
Mert ha jelen van, akkor már benne van a saját történetében. És ha benne van, akkor már nem csak sodródik. Akkor már van választása.
Amit coachként én hoztam el
Ez az ülés – mint minden coaching folyamat – nekem is adott valamit. Emlékeztetett ismét arra, hogy nem kell mindig hatalmas dolgokat keresni. A változás sokszor csendes. Olyan, mint amikor valaki újra kinyitja a szemét, és először veszi észre, hogy egyáltalán lát. Hogy érzékel. Hogy kíváncsi. Hogy még nem fáradt bele teljesen.
A coaching ülés nem mindig a megoldás megtalálásáról szól. Sokszor csak arról, hogy valaki újra elhiszi, hogy lehet története. Hogy lehet iránya. Hogy lehet döntése.
És hogy még mindig van benne valaki, aki akar valamit kezdeni ezzel az egésszel. Ebből születnek majd a megoldások később.
Ha te is coach vagy, vagy egyszerűen érdekel, hogyan lehet finoman változni, figyelj ezekre az apró pillanatokra. Mert lehet, hogy a legfontosabb fordulat akkor történik, amikor valaki végre kimondja:
„Szeretném, ha másképp lenne!”
És néha ez az első valódi jelenet a saját filmedben.
Természetesen Tamással folytatjuk a munkát – ez csupán egy szösszenet volt abból a folyamatból, amin együtt megyünk végig, és az ő engedélyével tettem közzé a fenti írást. Gondolom, nem meglepő számodra, hogy valójában nem Tamásnak hívják – de ezt csak az adatvédelem miatt írom le. Szóval ne kérdezz meg minden futárt, hogy Tamás-e vagy sem! 🙂 Inkább keress meg és beszéljünk rólad!
