Amikor a valóság mintha csak vetítés lenne

Ha érzékeled, hogy valami gond van, akkor nem lehetsz őrült. Ugyanis az őrült nincs tisztában azzal, hogy őrült. Ezzel kizártad a megőrülés lehetőségét!

Ha valaha érezted már azt, hogy a világ, amely körülvesz, hirtelen „kilépett önmagából” – tompább lett, idegenebb, mintha csak valami szimulációban lennél -, akkor lehet, hogy átéltél egy epizódot a derealizáció nevű jelenségből.

A derealizáció nem újkori furcsaság, nem is mentális betegség a klasszikus értelemben. Sokkal inkább az emberi tudat egyik rejtett, sokáig nem értett túlélési eszköze, amely extrém terhelés alatt lép működésbe.

Ez a cikk azoknak szól, akik maguk is átélték ezt a különös érzést. Akik nem értik, mi történik velük, és szeretnék végre megérteni, hogy nem őrültek meg. Akik szeretnének kapaszkodót találni, akár tudományos magyarázat, akár személyes élmények, akár spirituális értelmezés formájában.

Mi is pontosan a derealizáció?

Képzeld el, hogy felébredsz egy reggel, és a világ, amit ismersz, ugyanott van… de mégsem olyan, mint eddig. A színek sápadtabbak. Az utcazaj távoli. A tükörképed mintha nem is a tiéd lenne. Az emberek beszélnek hozzád, de olyan, mintha csak egy színházi jelenet közepén állnál. Minden jelen van, csak épp te nem érzed magad a részének.

Ez a derealizáció.

A tudomány úgy sorolja be, mint a disszociatív élmények egyik formáját, amelyben az ember a külvilágot nem érzékeli valódinak. Olyan, mintha egy vékony fátyol takarná el azt. Fontos: ez nem téveszme. A derealizációval élő ember tisztában van azzal, hogy amit tapasztal, nem reális. Épp ez teszi olyan nyomasztóvá.

Fontos azt is megjegyeznem, hogy a derealizáció nem egyenlő a deperszonalizációval, bár gyakran kéz a kézben járnak. Az előbbi a külvilág torzulása, az utóbbi a saját éntudat idegensége. A két élmény gyakran összekapcsolódik: valaki úgy érezheti, hogy „nem ő van jelen a saját életében”.

És igen, mindez nagyon ijesztő. Főleg, ha hirtelen, minden előzmény nélkül történik.

A testem így véd meg? A tudományos és evolúciós háttér

Bármilyen furcsán hangzik is, a derealizáció nem feltétlenül „hiba a rendszerben”, hanem az idegrendszer egyik különösen kifinomult vészreakciója. Az agyad ilyenkor a szó legszorosabb értelmében lecsatlakozik a külvilág emocionális feldolgozásáról, mert túl sok lenne egyszerre mindent érezni.

Ez hasonló ahhoz, amit trauma hatására sokan élnek át: „mintha kívülről láttam volna magam”, „mintha nem is velem történt volna”. A modern agykutatás szerint a derealizáció során:

• Az amygdala, a félelemért felelős agyterület hiperaktívvá válik,
• A prefrontális kéreg – ami a kontrollt, az éntudatot szabályozza – visszavesz a működéséből,
• Az agyhullám-aktivitás pedig átalakul, a figyelem „szórt”, az érzékelés „szűrt” lesz.

Ez nem véletlen. Ez az agy védekező mechanizmusa. Az „őrület” helyett inkább tompítást választ, így élhetőbbé válik egy máskülönben elviselhetetlen élmény.

Evolúciós magyarázat

Gondolj vissza az ősidőkre! Ha egy vadász túlél egy vadállattal való találkozást, de közben súlyosan megsérül, akkor az agya lekapcsolhatja az intenzív érzékelést, hogy ne szenvedjen annyira. A fájdalom, a rettegés, a valóság túlingerelné, ezért a tudat „hátrébb lép”.

Ma már nem medvék támadnak ránk, hanem határidők, érzelmi túlterhelés, online zaj, belső perfekcionizmus. Az agy azonban ugyanaz, és ugyanúgy működik, mint anno: ha túl sokáig élünk túl magas feszültségi szinten, egyszer csak átkapcsol. Nem ellened, hanem érted.

Amikor először elcsúszott a világ. Egy történet belülről

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan melyik napon kezdődött. Nem volt semmi drámai. Nem zuhant rám az ég, nem történt baleset, nem hagyott el senki. Csak egy reggel… valami nem stimmelt.

Felébredtem, és a szobám ismerős volt, de mégis idegen. A fény valahogy laposabb volt, mint máskor. A kávé keserűsége tompán érkezett meg a nyelvemre. Az utcazaj halkan motoszkált, de valahogy kívül maradt rajtam. Mintha egy áttetsző fal lenne köztem és a világ között.

Az első napokban azt hittem, hogy csak fáradt vagyok. Talán rosszul aludtam. Talán megfáztam. Aztán rájöttem: nem. Ez valami más.

A testem ott volt, működött, mozgott, reagált. Én viszont… mintha hátrébb kerültem volna. Mintha nem a főszereplő lennék a saját életemben, hanem csak egy megfigyelő.

Elkezdtem rettenetesen félni. Hiszen mi más lehet ez, mint az elme elvesztése? Az első pánikroham akkor jött, amikor ez az érzés napok óta nem múlt. Aztán jött a Google. A fórumok. A tünetleírások. És velük együtt a félelem, hogy talán pszichózis, talán skizofrénia, talán valami végleges.

Aztán rátaláltam egy szóra: derealizáció.

Mintha valaki felkapcsolta volna a lámpát. Olyan pontosan írta le, amit átéltem, hogy először sírtam tőle. Aztán megkönnyebbültem: nem vagyok egyedül. És ami talán még fontosabb: nem vagyok őrült.

Azóta eltelt több hónap. A derealizáció nem múlt el teljesen. Vannak napok, amikor alig érzem. Aztán van, amikor újra belép, de már nem pánikolok tőle. Inkább figyelem. Beszélgetek vele. Talán furcsán hangzik, de olykor meg is köszönöm neki, hogy jött.

Mert a derealizáció nálam nem csak „hiba” volt. Inkább egy segélykiáltás. Egy belső vészvillogó, ami azt jelezte: valami nagyon nem oké. Túl sokat vártam magamtól. Túl kevés pihenést adtam. Túl régen engedtem meg magamnak, hogy egyszerűen csak legyek.

Most már tudom: ez nem egy szörnyeteg, hanem egy túlterhelt idegrendszer reakciója. Egy tudat, ami így védi magát. Egy én-rész, ami figyelmet kér. És ha hagyom, ha hallgatom, akkor nem rombol, hanem tanít.

7 dolog, ami segíthet, ha úgy érzed, hogy kicsúszott alólad a valóság

Amikor az ember derealizációt él át, az egyik legnehezebb dolog az, hogy azt hiszi: semmit sem tehet. Hogy teljesen ki van szolgáltatva annak, ami épp történik vele. De ez nem igaz. Vannak eszközök. Vannak kapaszkodók. És ezek közül néhány mindig nálad van bármikor, bárhol.

1. Mondd ki: ez csak egy állapot, ami el fog múlni!

Az első lépés nem bonyolult, de kulcsfontosságú: tudd, hogy nem vagy veszélyben. A derealizáció ijesztő, de nem halálos. Nem kattanás. Nem pszichózis. Nem valami végleges. Ez egy állapot, ami eljön, és el is megy. Minél inkább ráfeszülünk, annál tovább marad. Minél inkább megengedjük, hogy ott legyen, annál hamarabb múlik.

Próbáld ki: mondd ki magadnak halkan, akár többször is:
„Ez van most. Nem veszélyes. Ez csak átmeneti.”

A tudatod figyel, és ha te nem ijedsz meg, ő is elkezd megnyugodni.

2. Ne harcolj vele, inkább próbáld megérteni, mit jelez!

A derealizáció ritkán jön „csak úgy”. Gyakran a szorongás, trauma, kiégés vagy túlterheltség jele. Nem ellenség, hanem tünet. Egy rendszer vészjelzése.

Képzeld el úgy, mint egy tűzjelzőt: nem maga a jelzés a baj, hanem amit jelez. A cél nem a sziréna kikapcsolása, hanem a füst megtalálása.

Ha így nézed, akkor a kérdés nem az, hogy „hogyan szüntessem meg”, hanem az, hogy:
„Mit akar ez nekem most mondani?”

3. Térj vissza a testedhez az érzékelésen keresztül!

Ez a világ nem csak gondolat. Nem csak belső monológ. Ez egy fizikai tér, és a tested az egyetlen kapud hozzá.

Amikor derealizált állapotban vagy, gyakran „felcsúszol a fejedbe”. A gondolatok eluralkodnak, az érzékelés elhalványul. Ilyenkor a legjobb stratégia az, ha újra bekapcsolod az érzékszerveidet.

Egy gyors gyakorlat:

• Nézz körül, és nevezz meg 5 dolgot, amit látsz!
• Figyelj meg 4 hangot, amit hallasz!
• Érints meg 3 felületet, amit érzel (pl. a nadrág anyaga, a szék, az asztal)!
• Gondolj 2 illatra, amit ismersz!
• Próbálj észrevenni 1 ízt a szádban!

Nem kell tökéletesnek lennie. A cél: visszatérni az érzékeléshez.

4. Mozgasd meg magad!

Mozgás közben nem lehet annyira „kikapcsolva” maradni. Az izmok, az izzadás, a légzés, az egyensúly mind segítenek visszacsatlakozni a jelenbe.

Nem kell futni. Nem kell sportolni. Már egy tempós séta vagy egy lassú nyújtás is elindíthat valamit. Mintha azt mondanád a testednek: „itt vagyok. Itt vagyunk.”

Ez különösen fontos, ha úgy érzed, lebegsz, nem vagy „testközelben”.

5. Írj naplót!

Vezess naplót. Ne klinikai pontossággal, hanem őszintén. Milyen volt ma? Mikor jött elő az érzés? Milyen volt az intenzitása 1-10-ig? Mit próbáltál ki? Mi segített?

Nem az elemzés a cél, hanem az, hogy meglásd a mintát. És hogy legyen egy tükör, ahová visszanézhetsz: „Igen, akkor is volt ilyen. És elmúlt.”

6. Tartsd a napjaidat keretben!

A derealizáció egyik velejárója az időérzék torzulása. Minden „kicsúszik”, szétfolyik. Ezért fontos lehet, hogy strukturáltabb napot alakíts ki, amiben vannak rögzített pontok:

• Ébredés utáni rutin (pl. arcmosás, kávé, napfény)
• Étkezések időponthoz kötve
• Lefekvés előtti szertartás (pl. könyv, nyugtató zene, fények csökkentése)

Nem kell katonásnak lennie. Elég, ha visszaadja az idő kontúrjait.

7. Vedd észre, amikor visszatér a valóság, és ismerd el!

Sokszor előfordul, hogy pár percig, pár óráig, vagy egy teljes napra javul az állapot. De ha nem vesszük észre, csak sodródunk tovább. Pedig fontos, hogy tudatosítsd a javulást is, és ne csak a rosszabbodást.

Példák:

• „Most tisztábban hallom a madarakat.”
• „Ma reggel nem volt olyan furcsa minden.”
• „Most nem félek attól, amit érzek, csak figyelem.”

Ez olyan, mintha újra emlékeztetnéd magad arra, hogy a valóság képes visszatérni, és már meg is tette.

Amikor a film is kisiklik a valóságból

Nehéz megfogalmazni, milyen érzés a derealizáció. Ezért különösen felszabadító tud lenni, amikor egy filmben, könyvben vagy játékban meglátjuk ezt az élményt – és azt érezzük: „Na igen. Ez az. Pont így.”

A popkultúra sokszor tudja azt, amit a pszichológia még csak keres: képet ad arról, ami belül történik. Íme néhány ismerős jelenet, amelyek tökéletesen visszaadják a derealizációs állapot jellegzetességeit, még ha a szó maga soha el sem hangzik bennük.

Filmek, amikben a világ nem mindig az, aminek tűnt

1. Az Aviátor (2004)

Leonardo DiCaprio játssza Howard Hughes-t, akinek OCD-je és mentális szétesése egyre mélyebb. De van egy különösen megrendítő aspektus: a valóság fokozatos elvesztése. A jelenetek, ahol minden túl tiszta, túl steril, vagy amikor nem tud kilépni a saját fejéből, és ezek pontosan azok, amiket egy derealizációs epizódban élhetünk át.

2. Eredet (Inception, 2010)

Christopher Nolan mesterműve egy komplett logikai-lélektani labirintus. Az álom és valóság közötti határ elmosódik. A szereplők totemet használnak, hogy tudják, melyik világban vannak, de az igazi kérdés az: vajon számít-e még? Ez a bizonytalanság, ez a „valóságon kívüliség” nagyon hasonlít a derealizáció érzéséhez.

3. Mátrix (The Matrix, 1999)

Egy világ, ami csak szimuláció. Egy ember, aki érzi, hogy valami nem stimmel, de nem tudja megfogalmazni, mi. Neo első jelenetei (a tükröződő számítógép képernyője, a nyúl nyomában induló ébredés) tökéletes képi metaforái annak, amikor az ember valóságtapasztalata „megcsúszik”.

4. Donnie Darko (2001)

Donnie egy másik világ rétegeit érzékeli. Az idő, a tér, az ok-okozat megbillen. Ő maga is mintha két világ határán élne, de egyikben sem teljesen otthon. Az álomszerű, lebegő állapot, a „minden ismerős, de mégsem” élménye itt végig jelen van.

Irodalom – a nyelv néha pontosabb, mint az MRI

Franz Kafka: Az átváltozás

Gregor Samsa egyik napról a másikra bogárrá változik – legalábbis fizikailag. De amit átél, az sokkal inkább az elidegenedés metaforája. Már nem találja a helyét sem a családjában, sem a világban. Nem önmaga többé, de senki sem érti, mi történt. Ismerős?

A popkultúra tehát nem csak szórakoztat. Néha képes kimondani, amit mi nem tudunk. Megmutatni, amit nem tudunk elmagyarázni. És ha egy-egy jelenetnél azt érzed: „végre valaki megértette” – az már gyógyulás. Még ha csak egy mozielőadás, egy fejezet vagy egy játékképernyő erejéig is.

Mi van, ha ez nem csak zavar… hanem egy kapu? – a spirituális dimenzió

Vannak olyan élmények az életben, amiket nehéz „elhelyezni” a megszokott pszichológiai kategóriák között. Ilyen a derealizáció is. Egyes napokon úgy tűnik, mintha egyszerű idegrendszeri túlterhelés lenne. Máskor viszont… mintha valami mélyebb zajlana. Valami, ami túlmutat az orvosi modelleken.

Ahogy egyre többször éltem át ezt az állapotot – amikor a világ elcsúszott, amikor semmi nem tűnt teljesen valósnak, és minden mögött mintha valami más húzódott volna meg – egy idő után elkezdtem nemcsak félni, hanem figyelni.

És valami különös történt.

Egy alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy végleg elvesztem a valóság szövetében – egy pillanatra mégis történt valami teljesen valóságos. Nem vizuális látomás, nem misztikus hang, nem dráma. Csak egy mély, hirtelen felismerés, ami csendben érkezett:

„Isten valóságosabb, mint ez az egész.”

És nem mint menekülés, hanem mint bizonyosság. Mintha valaki ott lett volna velem a szétesés közepén, és azt mondta volna: „Én nem tűnök el, még ha minden más igen.” Ez az élmény – finoman, de kitörölhetetlenül – elindított bennem valamit. Egyfajta elmozdulást. Rengeteg kérdés jött jött: Mi a valóság valójában? Mi marad, ha minden támpont összeomlik? Mit jelent jelen lenni Isten előtt? Elkezdtem keresni a válaszokat.

A derealizáció nem múlt el varázsütésre. De már nem volt ellenség. Nem valami, amit le kell győzni, hanem valami, ami tanít. Egy jelenség, ami elvezetett egy mélyebb valósághoz. Akihez nem kell „valósnak érezni” a világot, hogy jelen legyen.

Lehet, hogy más ezt másképp éli meg. Nem mindenki tapasztal ilyesmit. És nem is akarom túlmagyarázni.

Csak annyit mondok:
néha, amikor minden elhomályosul,
ott lehet mögötte valami (Valaki),
aki soha nem múlik el.

Útravaló – ha most is derealizálsz, ezt vidd magaddal

Talán épp most is benne vagy. Talán olvasod ezeket a sorokat, és nem tudod, igaz-e, amit látsz. Mintha a betűk is „fényből lennének”, de nem húznak be igazán. Lehet, hogy a tested kicsit lebeg, vagy furán idegen. Lehet, hogy csak az jár a fejedben: „miért nem érzem az életem valósnak?”

Ha ez így van, kérlek, olvasd el lassan a következő mondatokat! Nem kell hinned bennük. Csak hagyd, hogy ott legyenek veled, mint egy halkan világító gyertyasor egy nagyon sötét szobában:

• Nem vagy egyedül.
• Nem romlottál el.
• Ez nem azt jelenti, hogy nincs jövőd.
• Ez csak egy pillanat a tudatod hosszú folyóján.
• És ez a pillanat – bármilyen ijesztő – taníthat is.

És ha nyitott vagy arra, hogy magasabb szinteken is keresgélj, akkor talán ezt:

Van valaki, aki még ilyenkor is ott van.
Aki akkor is lát, amikor te nem érzed magad.
Aki akkor is jelen van, amikor a világ távolinak tűnik.

Nem kell most hinni. Nem kell kimondani. De jó tudni, hogy lehet.

Lassan, gyengéden: visszatalálsz.
Talán nem ott, ahol elvesztél.
De valahol máshol.
Valahol… mélyebben.

Ha szeretsz valakit, aki épp „kiesett a világból” – útmutató hozzátartozóknak

Lehet, hogy a párod.
Lehet, hogy a gyermeked.
Lehet, hogy a barátod, a testvéred, a kollégád.
Valaki, akit jól ismersz.

Mintha nem lenne teljesen itt. Mintha a szemében ott lenne valami távolság. Mintha „nem lenne önmaga”. És lehet, hogy már kimondta: „Valami nem stimmel velem. Nem érzem valódinak a világot.” Ez ijesztő. Neked is. Neki is. És teljesen természetes, ha nem tudod, mit kezdj ezzel.

Ez a rész neked szól. Nem kell „tökéletes segítőnek” lenned. De sokkal többet tudsz tenni, mint hinnéd.

1. Először is: vedd komolyan!

Ha valaki megosztja veled, hogy ilyet tapasztal, az önmagában óriási dolog. A legtöbben ugyanis szégyellik, nem merik kimondani, mi történik velük. Félnek, hogy bolondnak tartják őket. Hogy kinevetik. Hogy elfordulnak tőlük. Ha te nem teszed ezt, már azzal gyógyítasz.

„Amit most mondtál, lehet, hogy furcsán hangzik, de hiszek neked. És fontos nekem, hogy jól legyél.”

2. Ne akarj gyors megoldást adni!

A derealizáció nem olyan, mint egy fejfájás, amit be lehet venni. Nem fog elmúlni attól, hogy azt mondod: „Pihenj le egy kicsit, aztán jobb lesz.” Nem kell megoldanod. Elég, ha ott vagy.

„Szeretnél beszélni róla? Vagy inkább csak legyek itt veled csendben?”

Ez a mondat többet ér, mint száz tanács.

3. Segíts neki visszatalálni a jelenbe!

Ha nyitott rá, kérdezd meg: szeretné-e, hogy csináljatok együtt egy grounding gyakorlatot. Például:

• Menjetek ki a szabadba,
• Fogjatok meg egy követ, levelet, fűszálat,
• Kérdezd meg: „Milyen az érintése? A színe? Hideg vagy meleg?”

Nem varázslat. De az érzékelés visszahozhat egy apró részletet – egy biztonságérzetet – a világ szövetéből.

4. Ne félj tőle, nem veszélyes!

A derealizáló ember nem fog „megőrülni”. Nem fog „elveszni örökre”. Ő is fél, és ha te is félsz, az csak felerősíti ezt.
Inkább mondd ezt:

„Tudom, hogy ez most fura lehet neked. De én nem félek tőled. És nem hagylak magadra.”

5. Ne akard megérteni teljesen, de hallgasd meg mélyen!

Lehet, hogy nem tudod felfogni, milyen az, amikor a világ „műanyag” lesz, vagy az emberek „díszletekké” válnak. Nem baj. A cél nem a megértés, hanem a kapcsolódás.

„Nem tudom, milyen lehet ez – de elhiszem neked. És számíthatsz rám.”

6. Segíts abban, hogy merjen segítséget kérni!

Ha még nem volt szakembernél, bátorítsd – de ne kényszerítsd.

Mondhatod például:

„Én nem vagyok terapeuta, de szerintem ez elég fontos ahhoz, hogy valakivel beszélj, aki ért hozzá. És ha szeretnéd, elkísérlek, vagy segítek keresni valakit.”

Ez biztonságot ad.

7. Kérj te is segítséget, ha elfáradtál!

Egy hozzátartozó is elfáradhat. Kimerülhet. Dühös lehet. Ez is rendben van. Ha úgy érzed, nehéz ez neked, kérj te is támogatást. Mert csak úgy tudsz jelen lenni, ha te is kapsz megtartást.

Mit ne mondj annak, aki épp derealizációt él át, és mit mondj helyette!

A derealizációban nem a realitás tűnik el, hanem az, hogy képesek vagyunk érezni azt. Olyan ez, mintha a világ jelen lenne, de az üvegfal túloldalán. És ilyenkor a legrosszabb dolog, amit egy kívülálló mondhat: „Jaj, ne dramatizálj.” Mert az, amit átél, nem „képzelgés”. Hanem egy nagyon is valós és félelmetes élmény. És bár a szándék sokszor jó, az ilyen mondatok csak tovább mélyítik az elidegenedést.

Lássuk hát, mit ne mondjunk – és mit lehetne helyette mondani, ami valóban segít.

❌ Ne mondd ezt:	✅ Inkább próbáld ezt mondani:
„Ez csak a fejedben van.”	„Ez most biztos furcsa lehet. Itt vagyok, figyelek rád.”
„Ne gondolj rá annyit.”	„Szeretnél valamit kipróbálni együtt, ami segít visszajönni a jelenbe?”
„Majd elmúlik, ne foglalkozz vele.”	„Igen, ez általában elmúlik, de most fontos, hogy biztonságban érezd magad.”
„Másoknak sokkal rosszabb dolguk van.”	„Most rólad van szó, és amit átélsz, az fontos.”
„Ez hülyeség, ne képzelődj.”	„Nem tudom pontosan, mit élsz át, de hiszem, hogy valós számodra.”
„Ne csinálj ügyet belőle.”	„Amit mondasz, számít. Köszönöm, hogy megosztottad.”
„Ne pánikolj, ez semmiség.”	„Tudom, hogy ez ijesztő lehet. Nem vagy egyedül.”
„Ez biztos a stressz miatt van, hagyd abba a hülyeséget.”	„Ha szeretnéd, megnézhetjük együtt, hogy mi lehet most támogató.”
„Nem is nézel ki úgy, mintha bármi bajod lenne.”	„Nem mindig látszik kívülről, amit valaki belül megél. Köszönöm, hogy elmondtad.”
„Menj, sétálj egyet, aztán majd jobban leszel.”	„Kísérjelek el? Néha a jelenlét is segít, nem csak a mozgás.”

Miért fájhatnak ezek a mondatok?

Mert amikor valaki derealizál, az már így is úgy érzi, mintha kicsúszott volna a világból. Ha ilyenkor megkérdőjelezzük az élményeit, vagy próbáljuk „lecserélni” őket valami „racionálisabbra”, azzal azt üzenjük:
„Nem hiszek neked.”

De ami igazán segít ilyenkor, az a hiteles jelenlét. Nem kell tudnod megoldani. Nem kell szakértőnek lenned. Elég, ha ott vagy. Figyelemmel. Emberként.

A derealizáció lehet félelmetes. Lehet elidegenítő. De lehet tanító. Lehet jelzőfény. Lehet út. És néha nem is vissza, hanem előre vezet. Egy olyan valóság felé, amit eddig nem láttál, de mindig ott volt mögötte. És lehet, hogy ez nem visszatérés lesz, hanem valami egészen új kezdet.

Ha most épp a mélyén vagy, kérlek, emlékezz:

• Ez nem örökké tart.
• Nem vagy hibás.
• Nem vagy egyedül.
• Nem veszett el a világ, csak épp más fénytörésből látod most.
• És talán, mire újra élesen látod majd… te is máshonnan fogsz nézni rá.

„Nem vagy egyedül. Nem romlottál el. És nem maradsz így örökre. A világ visszatér… vagy te fogsz visszatalálni valami mélyebbhez.”

Ez a cikk nem akarja megmondani, mi van Veled. Csak térképeket rajzoltam. Egyet a tudomány: agy, amygdala, szenzoros szűrés. Egyet a tapasztalat: félelem, hullámzás, majd valami ébredező figyelem. Egyet a popkultúra: könyvek, filmek, ahol a valóság elcsúszik. És egyet – talán a legcsendesebbet – az Isten-élmény: a Valaki, Aki még akkor is ott van, amikor minden más darabokra esik.

De fontos, hogy tudd: nem vagyok orvos, pszichiáter vagy pszichológus. Egyszerűen csak valaki vagyok, aki látott dolgokat, megélt dolgokat, és most segíteni próbál. Amit itt olvasol, nem helyettesíti a szakszerű ellátást. Ha ilyesmit élsz át, ha nyomaszt vagy nem tudod hova tenni, amit érzel, kérlek, beszélj egy szakemberrel! Ha szeretnéd, hogy ajánljak neked, keress bátran! Ez nem gyengeség, hanem bátorság.